Bolivia olyan mint az 1001 éjszaka meséi. Megér egy mesét, és nemcsak egyet. Többet is. 1001-et. Ez most a harmadik mese ami arról árulkodik, milyen is volt az Uyuni , a pihenés ez az azt követő események. Szerencsésen megérkezve Uyuniba szállást kerestünk, majd pihentünk, főztünk, és várost látogattunk. Egy saroknyira volt a piactér, ahova mi is bekeveredtünk. Nénikék és hangsúlyozom, hogy nénikék többsége inkább, és nem bácsikák álltak a portékájuk mellett, azt árulva. Mindenki próbál valahogy megélni.
És ez nem volt másképp máshol sem Dél Amerikába eddig. Van aki papírzsebkendőt árul, vannak akik kenyeret, sütit, házi készítésű finomságokat, ételeket, fűszereket, ruhákat, gyümölcsöket. A nők a munka melett még magukkal viszik gyerekeiket is, ha kisebb azokat bebugyulálják egy itteni tipikus kendőbe, majd felköti a hátára és ott van vele egész nap. Vagy épp a földön játszik, vagy bebújik a zöldséges dobozok alá. Itt nincs az hogy 8 óra és hazamentem. Itt kijönnek kora reggel és addig maradnak amíg bírnak vagy amíg meg nem jön az eső és muszáj mindent beszedni, és menni haza. Látástól vakulásig dolgoznak, ahhoz, hogy meglegyen a betévő kenyér az asztalon. Ezt látva hálás lehetek azért ami Európa még ha rossz benyomással is van ránk sokszor, és manipulál, és az orrunktól fogva vezetnek, de tudom, hogy 8 órát dolgozom, utána kijöttem és szabad vagyok azt tenni amit épp kedvem kíván. Több boltba is betévedtünk, majd úgy döntöttünk, szükségünk lesz egy Boliviai térképre, így hát vásároltunk egyet.
Másnap irány a sósivatag. Épp az esős időszakokat éljük, ami azért jó mert ilyenkor az Uyunit 2-3 cm-es víz lepi el, ami megint azért jó mert hiper szuper (tükör)képeket lehet készíteni. Így volt ez velünk is. Már allig vártuk lássuk mi az a jelenség amiről mindenki beszél, és amivel tele van az internet. Hogy beléphessünk a sivatagba egy mélyebb vizes szakaszon kellett áttekerni. Mit tegyünk mit ne.. Lehel leszáll a bicikliről, feltűri a nadrágszárát, és irány bele a vízbe. Ha a sivatagba akarunk érni akkor átkell menni. Mese nincs. Mit tehettem én, csakis ugyanazt. Érdekes élmény és látvány volt egyben. De a víz aztán egy idő után elfogyott és előttünk termett a hatalmas végét nem érő sósivatag.
Tudtuk, hogy sokat nem szabad bemenni, mert el lehet tévedni, sokan el is tévedtek, beragadtak a vízbe, ott kellett hagyják az autót. Na de ez a veszély nem fenyegetett minket. Az okos Ioverlander mobil applikáció segített nekünk, így találtuk meg a Dakar emlékművet. Oda bizony eltekertünk sok só bucka között. Ott meg kérdezősködtünk biza mennyit kell menni ahhoz, hogy megtaláljuk azt a helyet ahol csudajó képeket kélszítsünk? Mutatták is a három hegycsúcsot. Na abba az irányba cél egyenesen. Odaérve vicces volt látni, hogy belőlem kettő van, férjuramból is kettő, sőt még a biciklik is megduplázódtak. Nem lesz ez egy kicsit sok? Kattintás ide vagy oda, mintha nagy idő készülne, jobb lenne menni szép lassan. A Dakar emlékmű mellett egy sóhotel, mellé szerettük volna felhúzni a sátrat. A villámok fényképezése alatt elért minket is az eső, és alig húztuk fel a sátrat, egy hatalmas szél kerekedett, vitt volna mindent. Rózsám fogd a sátrat erősen, mindjárt jövök Rózsám fogd ahogy tudod, mire Lehel visszajött, szét szedtem, majd usgyi be a hotelebe. 2 fordulat közbe úgy megvert az eső, hogy csurom vizesek lettünk. Volt egy biztos szállásunk, sőt a sátrat is feltudtuk húzni. Bizony… Bennt a hotelben. Búslakodtam kicsit miért nem sütött a nap, milyen jó képek lettek volna… Ne búsulj Rózsám, meglátod mire reggel felkelünk, minden csupa víz lesz. Így történt, hogy hajnalba mikor ki köl menni mert szorít a szükség, jön vissza IzaUra költi a Rózsáját. Mi a baj?-kérdem? Nincs semmi baj. Gyere s nézd meg. Hát Uram, Atyám eláll a szemem s szám a csodálkozástól. Bizony igazat mondott ez a kedves férjem. Ahogy kilépek az ajtón, egyet sem kell lépjek már minden körbe karikába csupa víz és tűkör.
Nagy a boldogság, az álom kiugrott a szememből, gyorsan hozd a fényképezőgépet. És íme így lettek napfelkeltés képek és sok más egyéb bolondulós, kelekótyás képek. Kifele minden víz volt, nadrágszárat feltűrni, különben az is csupa só lesz. Jaj aprópó a biciklik mint valami hóesés utáni katasztrófa show úgy néztek ki. Hogy milyen az a katasztrófa show? Hát nem show ha nem sóóóóóó!:)) Tudtuk, hogy innen irány a mosoda, különben mindent megesz majd. De mivel Izabella kíváncsi fáncsi mint mindig, egy olyan infóhoz jutott amit kár lett volna kihagyni. Amint tudjátok itt a sósivatagba voltak bizony nagyon titokzatos lyukak, amiket folyton kikerültem, nehogy beszakadjak alattuk. De azt nem tudtuk, hogy ez kincset is rejt. Így hát sókristály lesre indultunk. Ahogy láttunk egyet megáltunk, bedugtam a kezem, s íme lásd akadt egy néhány sókristály amiből azt mondják igen szép ékszereket lehet ám készítettni.
Egy életre maradandó élmény volt ez, marad és lesz mindig, amit nehezen lehet elfelejteni. Kifele tekerve úgy éreztem magam mint az esküvőnkön. Fotók sorozata, tapsvihar fogadott minket és egyik gratuláció a másik után.
Innen szépen visszatekertünk Uyuniba, megálltunk az első mosodánál. Csupa csillogás volt a bicikli na de most ezúttal nem a sótól, hanem a víztől. Örültem is neki nagyon. Újabb éjszaka, ujabb pihenés, majd innen Uyuniból Sucréba indultunk, ami nem volt benne az eredeti tervbe, de azt mondták, hogy nagyon szép és kár lenne kihagyni. Sucre Bolívia alkotmányos fővárosa.
A megfázás nem múlt el olyan hamar. Tüsszögés, köhögés követte a napjainkat, és mivel tudtuk, hogy emelkedőnk lesz, jobbank véltük ha autóval megyünk tovább. Senkinek sem hiányzik egy komolyabb megfázás. És ahogy a buszmegállóba álltunk és vártunk megjelent egy autó akinek a sóförje felajánlotta, hogy elvisz minket. Egyeszkedés ide vagy oda, kiegyeztünk egy elég becsületes árban. Tetszett az alak, nem vezetett veszettül, nyugisan mentünk, a táj is szép volt. Csakhogy a város előtt 20km-re kérte a pénzt. Mi adtuk, ő mondta nem elég. Félreértés történt a számokkal. Nem volt egy túl jó tapasztalat, amiből aztán tanultunk, és a többi buszos utazásainkor alkamaztunk azt a módszert miszerint mindent papírra kell vésni, mert bizony a szó elszáll de az írás megmarad.
És a szomorú igazság az, hogy amennyire vártuk Boliviát és amennyire lelkesedtünk iránta, épp annyira elvette a kedvünket. A természet egyedi. Valóságos csoda az egész. De ott ahol mi jártunk nagyon kevés mosollyal találkoztunk. Nagyon kevés jó szóval. Ha köszöntünk, nem köszöntek vissza, néha jött egy egy fejbólintás de csak ennyi.
Ez az ország egy kihívás. A levegő vétel egy kihívás. Nagyvárosokban a levegő szennyezett és az orrod alá pufákolják az autók akarva akaratlanul, és te belélegzed akarva akaratlanul. A közlekedésről nem is beszélve. Aligha látsz közlekedési táblát, azaz keresned kell egyet, szerencse hogy van jelzőlámpa, de az sem számít, sőt mit számít ha zölded van, az autó mászik rád, !!!de a legjobb az amikor a busznak pirossa van, és előtte 3 autó, de ő rendíthetetlenül kitart, hogy márpedig ő neki mennie kell, és amíg félre nem húz egy autó nem képes abba hagyni az erőszakos dudálást.!!! Potosiban megnyilvánuló ezüst kitermelés durva látványt nyújt. Rögvest ahogy belépsz a városba szembesülsz a szomorú igazságal. Ott a bánya az orrod előtt, és a hegyről folyik le a szemét. Ez a másik szomorú dolog ami ellen nincs mit tenni. Úton útszélen folyik ki a szemét, bűzlik a város, és te a kis zacskóba gyűjtött szemeteddel próbálod megváltani a világot. És mivel egy fecske nem csinál tavaszt az még nem jelenti azt, hogy nem lehet megpróbálni. Légy te a változás a világban amit látni akarasz.
